Kedves Viktória!

Diákkorom óta játékszenvedélyem rabja vagyok. Vonzott a társaság, a csillogás. Las Vegasban éreztem magam, nagyfiú lehettem… Mindenki ismert. Az egész a rulettel kezdődött… Akár ezer forinttal is el lehetett indulni. Egy mozijegy sem került többe, a szerencsejáték viszont izgalmasabb volt, mint a filmnézés. Szórakozásom akkor kezdett veszélyessé válni, amikor a nehezen összespórolt pénzemet is eljátszottam. A fizetésemet akár három óra alatt is elvertem… Amikor észrevettem, hogy baj van, megpróbáltam távol maradni szenvedélyem tárgyától. Nem mentem el szakemberhez, mert ciki erről beszélni – még a legjobb barátaimnak is –, és amúgy is azt hittem, hogy magamtól „le tudok állni”. Egy idő után már nem a játék élvezete hajtott, hanem az, hogy a kölcsönöket visszafizessem. Eladósodtam, ráadásul nehézfiúknak is tartozom. Milliókról van szó. Mindenkinek hazudni, rettegni, bujkálni… A lavina elindult. Elegem van abból, hogy leépültem! Huszonnyolc évesen semmit sem tudok felmutatni.

Köszönettel: Gyula (28)