Szigetváron nőttél fel. Milyen volt a 70-es években gyermekként a vidéki élet?
Teljesen harmonikus és normális. Mi akkor egy átlagos szinten éltünk, tökéletes boldogságban és elégedettségben, akkoriban én semmiben nem szenvedtem hiányt. Nagyon jól éreztem magam az óvodában és iskolában, anyukám óvónő volt, úgyhogy jó előre ismertek az óvónők, akikhez kerültem. Ez egy kisváros, szinte mindenki ismer mindenkit, és akik csak távolról ismerik egymást, azok is köszönnek egymásnak. Ez abból a szempontból jó, hogy az ilyen kis közösségeknél talán jobban oda lehet figyelni a gyerekekre, nehezebben képzelhető el, hogy kallódik egy gyerek, vagy olyan helyekre téved, ahova nem szabad, és valaki szól jóindulatúan a szülőnek vagy magának a gyereknek. A falvaknak és kisvárosoknak ezek a legfontosabb értékei, hogy valódi közösségek léteznek még.

 

Nap mint nap látunk a képernyőn. Mekkora felelősséggel jár műsorvezetőnek lenni?
Mindenképpen nagy felelősség, több oldalról is. Maga a műsor, illetve a készítői – a szerkesztők, a riporterek, a műsorvezetők, mindannyian – is felelősek mindazért, ami ott elhangzik, ez egy csapatmunka. Másrészt abban is felelősségünk van, hogy azáltal, hogy mi a képernyőn jelenünk meg, példát mutathatunk – akár negatív, akár pozitív példát –, és éppen ezért oda kell figyelni, hogy például milyen a külsőnk, hogy mennyire adunk magunkra, hogyan beszélünk, mennyire használjuk helyesen a magyar nyelvet. És amikor nem képernyőn vagyunk, hanem kilépünk az utcára, akkor is felelősségünk van abban, hogyan viselkedünk, hogyan beszélünk az emberekkel. Ez  mind-mind hozzátartozik a híradós munkához, mert az sem szerencsés, ha az ember magánélete lépten-nyomon megkérdőjelezi a híradós munkát, például ha valakinek állandóan botrányok tarkítják az életét, vagy bármilyen jogi probléma merül fel, vagy megkérdőjelezhető valakinek a tisztasága, akkor az sem összeegyeztethető a híradós munkával. Sokféle oldalról lehet a felelősséget megközelíteni, de mindenkinek nagy felelőssége van, aki a televízióban, a rádióban vagy az interneten szerepel – persze az internet a legkevésbé személyes a másik kettőhöz képest.

 

...

 

Nem tudom kikerülni a kérdést: hogyan tudod függetleníteni magad attól a helyzettől, amikor egy olyan negatív hírt kell bemondanod, mely téged sért, bánt, irritál stb.?
Igen, ez is a munkánk egyik része. Egyrészt mi nem akkor szembesülünk először a hírekkel, hanem 24 órában foglalkozunk velük. Napközben is folyamatosan követem az eseményeket. Amikor mi beülünk fél hétkor, akkor már  elolvastunk minden riportot, tudjuk, hogy mit fogunk látni a képernyőn, nem ott döbbenünk meg, nem ott szorul el a torkunk, vagy nem ott fog el minket a nevetés, hiszen ez veszélyeztetné a híradó hitelességét. Éppen ezért a műsorig többször át kell rágni magunkat a történeteken, amelyek minket is ugyanúgy megráznak. Az adásra a híreket ha nem is közömbös arccal, de mindenféleképpen kiegyensúlyozottan kell elmondanunk, mindenféle kommentár vagy különösebb grimasz nélkül, mert nekünk nem véleményt, hanem hírt kell mondanunk. Ez nagyon nagy különbség. Persze ez időnként nehéz, hiszen nekünk is vannak érzéseink, véleményünk. Megmondom őszintén, a gyerekek születése óta nekem nagyon nehéz elmondani bármely olyan hírt, amely negatív, tragikus és gyerekekkel kapcsolatos. Valóban jó előre végig kell néznem a képsorokat, végig kell gondolnom, le kell tudnom magamban ahhoz, hogy a műsorban el tudjam mondani. Lehet, hogy még így sem sikerül tökéletesen, hiszen abban a pillanatban, amikor az ember érintetté válik, megváltozik a hozzáállása is. Természetesen eddig is megérintettek ezek a történetek, de amikor te is érintettnek érzed magad, mindig egy kicsit más. Erre nem lehet felkészülni. Nincs olyan tanfolyam híradósok számára, hogy mit érezzünk majd a gyerekekkel szembeni bármilyen agresszió megjelenésénél.

 

*** Az aktuális lapszámunkat keresd a kiemelt újságárusoknál! RELAY, INMEDIO***
>>>BOLTLISTA<<<